Aktív televíziós újságíró koromban többször is találkoztam az akkori köztársasági elnökkel, Göncz Árpáddal.  Róla még a szerkesztőségben sem beszélt senki úgy, hogy a köztársasági elnök, az elnök úr, vagy éppen a Göncz Árpád. Az ő neve egymás között is mindig Árpi bácsi volt.

Talán tiszteletlenségnek tűnhet, de ez inkább a megkülönböztetett tisztelet őszinte megjelenése volt a mi esetünkben. Mivel már akkoriban sem volt túl fiatal, és mindnyájan tudtuk, hogy életében miken ment keresztül.

Bácsisan békés és barátságos volt a viselkedése. Úgy érezhettük magunkat mellette, mintha mi is a baráti köréhez tartoznánk. Közvetlensége legendás volt, barátságos gesztusai egyediek. Rajta kívül senki mástól nem fogadtam volna el szívesen a „csendőr-pertut”. Mert ő – bizonyára pusztán az egyszerűség kedvéért – mindenkit tegezett.

Többször beszéltem vele egy-egy interjú előtt, s ő mindvégig családiasan tegezett, én pedig tisztelettel magáztam őt. Sohasem kellett feszengeni mellette senkinek. Mintha csak otthon lennék, és a nagypapámmal beszélgetnék.

Egy Észak-Komáromban, a színházban tartott rendezvény* szünetében körbejárt a poharával, és mindenkivel kezet fogott, koccintott egyet, illetve mindenkihez volt egy-két kedves szava is. Amikor hozzám ért, és nyújtotta a poharát, akkor látta, hogy üres a kezem. (Autóval érkeztem, nem kértem pezsgőt.)

- Szervusz. Hát, neked nincs poharad? – kérdezte Árpi bácsi.
- A KRESZ miatt van, elnök úr, üdvözlöm.
- A koccintást nem tiltja, csak az ivást. – mondta ő mosolyogva, és megvárta, ameddig a pincérek pezsgőt hoznak nekem. Addig kedvesen beszélgettünk. Koccintottunk, és ment a következő vendéghez. Aznap vagy hatvan emberhez volt ilyen türelmes. De én elmondhatom, hogy nálam időzött a legtöbbet.

Mivel mindenkihez „Szervusz” köszöntéssel ment oda, néhányan meglepődtek, és akaratlanul is, szinte reflexből visszategezték. Ő persze nem törődött ezzel. Apósom is jelen volt az eseményen, s másnap úgy ment be a munkahelyére, hogy „tegnap összetegeződtem a köztársasági elnökkel”.(Olyan büszke volt, nem ábrándíthattam ki.)

Jótékonysági események kapcsán Árpi bácsi feleségével is többször készítettem interjút. Rá is az volt jellemző, hogy óriási türelemmel viselte a média érdeklődését. Sohasem rázott le minket, és azt sem mondta, hogy csak két perce van, mert siet. Belőle is sugárzott a bölcsesség, és a türelem. Ő gondoskodott a családról, amíg a férje börtönben volt. Akkor sem idegeskedhetett, mert a gyerekek észrevették volna. Dolgozott és tűrt, nevelt és bíztatott. Anya volt.

Most, amikor fogalmazás-gátló hatása alatt álló, tisztázatlan tudományos múlttal rendelkező államelnökkel kell beérnünk, igazán visszatérhetne hivatalába a sokunk által szeretett Árpi bácsi. Idős kora ellenére bizonyára türelemmel elolvasná az elé tárt törvényeket, és néhányat gyorsan visszaküldene a feladóhoz. Íróként, műfordítóként tudja, hogy mit szabad aláírni és mit nem. Sohasem írta volna A Gyűrűk Ura** címoldalára, hogy írta Göncz Árpád. Ő lehetne a köztársaság jelképe eme köztársaság nélküli Magyarországon.

Azt kívánjuk neki, éljen soká egészségben, boldogságban!

Jegyzetek:

*Őt gond nélkül engedték át a határon a szlovák hatóságok.
**Ezt a művet Göncz Árpád fordította, Schmitt Pál pedig Georgijev bolgár tudós művét ültette át magyarra. Kortárs irodalmárok lehetnek?